Nagyot kockáztatott és nagyot nyert a House alkotógárdája a hatodik évad elején: ilyen tökéletes, okos és egyedi epizódokat már rég láttam ebben az egyébként kiváló sorozatban.
A sorozat rendszeres nézői, kitartó rajongói számára (akik közé magam is tartozom) evidencia, hogy ez a széria épp a dinamikája miatt működőképes; attól (is) igazán jó, hogy állandó hullámzás, változás jellemzi. Igen, az utóbbi évadokban már a minőség tekintetében is – épp ezért kellett most nagyot kockáztatni. De előbb az előzményekről ejtsünk pár szót!
Doktor House az első évad első részében sem egy kész figura, nem egy megállapodott, hétköznapi, „normális” működés közben megfigyelhető jelenség. Szó sincs róla, a bemutatott Gregory House sok-sok tragédia végterméke: attól morózus, azért gyógyszerfüggő, azért kapcsolódnak hajmeresztő – mondjuk ki – bunkóságok a zsenialitásához, mert tönkrement az élete, darabokra hullott a házassága, nyomorékká vált. Egyetlen dolgot ural immár, a páratlan diagnosztizálóképességét. Ebben még mindig ő a legjobb, de Hugh Laurie zseniális alakításában már az első pillanattól nyilvánvaló, hogy itt nem egy megtervezett életutat, hanem egy sok szempontból kényszerpályán mozgó, önnön normáitól is egyre távolodó alakot látunk. House küzd saját magával, fizikai és lelki fájdalmaival, és eközben hol magát, hol a környezetét sebzi meg. Egy felnőtt ember, aki sok szempontból egy kiskamasz problémáit éli meg, önmaga keresésével és elfogadásával; küzd azzal, hogy kivel merjen őszinte lenni, kiben bízzon, és mit higgyen el saját magáról.
Evidens volt, hogy ez a tákolmány előbb-utóbb összeomlik. Az egymást követő epizódok egyre szorosabbra spulnizták a doki körül a fojtogató kényszert, és innen már nem lehet kicsúszni, tépni, szakítani kellett – a forgatókönyvírók és/vagy producerek gyávaságát bizonyítja, hogy nem mertek korábban lépni.
A sorozat ugyanis épp azért kezdett ellaposodni, szürkülni, mert a korábbi tuti siker receptjét annak kifulladása után sem merték radikálisan megváltoztatni. Sőt, komoly hibákat is elkövettek: az új csapat kiválasztásakor szinte egyetlen jó döntést sem hoztak – nem véletlen, hogy Foremant nagyon hamar vissza kellett írni állandó csapattagnak, ahogy Cameron és Chase nélkül sincs nagyon epizód – holott „hivatalosan” ők már nem is tagjai a teamnek. Be kellett látni: sem Taub, sem Tizenhárom nem működik – a Kutnert megszemélyesítő Kal Penn pedig ugyan politikai ambíciói miatt távozott, de nagy űrt nem hagyott maga után.
Így álltunk tehát az ötödik évad végén, ott volt egy hallucináló, nullára írt House, akit életszerűen ebből a helyzetből, ebből az öt éven át épített börtönből nem lehetett csak úgy kiemelni. Nem ébredhetett az egyik reggel azzal, hogy „hm, hát nekem inkább nem is kell Vicodin, és kirúgom az unalmas alakokat is a csapatból”. Friss vér kellett, és zseniálisan oldották meg a dolgot.
Az elvonóra küldött House-t bemutató dupla epizód a sorozat egyik legjobbja volt. Végre megint volt mélysége a figurának, nem a szokott vágányon haladt a dolog. Hugh Laurie pedig az egyik legtehetségesebb színész, akit ismerek: elhittem neki az összes érzést, amit a leszokófélben lévő House képében bemutatott. Elhittem neki, hogy szeretkezik, hogy rappel (!), hogy kitárulkozik, hogy bánatos, hogy örül – megemeltem az összes kalapomat. Igen, valóban kivételes sztorit sikerült írni erre a két részre, nem kórházban, nem a szokásos panelek közt, nem az egzotikus betegségek erdejében, nem Cuddy dekoltázsába bámulva, nem drogos delíriumban játszódik, és mégis nagyon House. Hugh Laurie pedig meghálálta, hogy a vállára pakolták a kezdő súlyt: egyetlen megszokott szereplőtársa sem jutott szerephez, House volt az egyetlen ismerős arc ezekben a részekben – és kiválóan működött, zseniális volt!
Nem túlzás azt állítani, hogy a 19-re lapot húzó gárda most nyert. Ha nem mertek volna lépni, jó eséllyel egy durva leszálló ág kezdetén lenne most a sorozat. Korábban már mindent láttunk, mindent tudtunk, ismertünk, és talán kicsit untunk is, amit House „egyébként” nyújthat. De így? Kaptunk egy „kipucolt” főszereplőt, és megint kiszámíthatatlan, megint izgalmas, hogy mit tesz, kihez-mihez hogyan viszonyul, megint kérdés, hogy kipattan-e a gyógyszeres fiola kupakja. Megmentették, sőt újra magasra emelték a szériát.
Rég láttam ilyen látványos újjászületést. House feltámadt, és továbbra is kötelező program szerda esténként. Nézni kell.
Forrás: nlcafe.hu
Tényleg kitettek magukért a forgatókönyv írók!! Emeljük kalapunkat előttük!!
